Tudjátok néha szeretnék elbújni,
Becsukott szemmel, némán álmodozni.
Mert kinyílt szemmel rájövök
Hogy kibaszottul el van cseszve az élet.
Nincsenek már féktelen örömök,
Csak napról napra monotonul élek.
Furcsa ez a világ, nem boldog itt senki.
Mindenki valahol máshol akar lenni.
Mert remény az van hogy máshol jobb az élet,
De az igazság az, tőled függ hogyan éled!
Ha felcsapnak fölötted a riogató hullámok,
Néha csak föl kell pattanni rá, mintha ez lenne az álmod.
Mert lehet, hogy a hullám elmossa a múltad,
De ez kell ahhoz, hogy jöhessen új nap.
Meg kell tanulnunk becsülni mi elveszett, s az újat,
Mert minden emlék után jön egy újabb.
De boldognak lenni mégsem túl egyszerű,
Mert ez a kicseszett világ rohadtul nem ésszerű!
Ki kéne az egészet fordítani, s talán jobb lenne,
S talán mindenki egy kicsit boldogabb ember lenne.
Mert a lelkünk is fonákul van felépítve,
Hogy ne érjen utol minket a világ összes bűne.
Egy kifordított világban talán őrültek lehetnénk,
Mert ott senki nem kérdezné mivé válhatnék!
Csak élnénk egyszerűen, nyugodtan, csendben.
S boldogság lakna benn a szívekben.
De ez csak merengés, egy tűnő álom.
Talán ezt az életet kellene megvárnom…
De most csak lecsukom a szemem és álmodok,
Hogy van valami amire még megéri várnotok!
