Mostanában így van: fájnak az esték.
Az emlékeim mind a szerelmünk keresi még.
Próbálom feledni, milyen is volt minden,
Mikor még messze voltunk innen.
Amikor nem volt jövő, csak mi voltunk egymásnak,
Mikor csak szerettünk és nem létezett másnap.
Csillogó szemed ma is keresem,
De bármerre megyek sehol sem lelem.
Fájnak az emlékek, mik ma is hozzád kötnek.
El engedni őket, hogy volna könnyebb?
Meg próbáltam sokszor, millió féle képpen,
Ez az amit most elmesélek éppen.
Papírra írtam, s szélnek eresztettem,
De egy aprócska kismadár csőrében hozta vissza nékem.
Hajóvá hajtottam, s egy folyóra tettem,
Hogy elússzon az emlék, hogy veled lehettem.
Zátonyra futott a kis papír hajó, s a szél felkapta,
Mindezt azért, hogy karjaimba fújja.
Elakartam égetni emlékem egy lapon, hogy soha viszont ne lássam,
Ez sem sikerült, hát el kellett ássam.
De a kis cetlit a kutya kiásta,
S oda hozta nekem farkát csóválva.
Örült a kis balga, hogy ajándékot hozott,
De nem tudta szegény, hogy csak megátkozott.
Nem próbáltam többé emléked feledni,
csak nap mint nap próbálok rajtad túl jutni.
De bárhogy is próbálom nem tudok nem gondolni rád,
Így titkon reménykedve vágyódok éjszakákon át!
Remélem, hogy egyszer
Rám mosolyogsz még,
S újra láthatom szemedben a tüzet,
Mely csak értem ég.
