Állandó mosoly, féktelen bulizás. Ez lett az életem.
Azt hiszitek boldog vagyok? Hát nem ismertek… A mosolyom mögött állandó szomorúság, fájdalom lapul. De amint látom sikeresen felépítettem egy álarcot, melyet társaságban magamra húzhatok.
Buli van? Én ott vagyok. Magam miatt? NEM! Csak meg akarom mutatni, hogy minden rendben, elakarom kerülni a Jól vagy? típusú kérdéseket. Oda jössz, beszélgetünk ,táncolunk, iszunk. Csak, hogy bizonyítsam tényleg nincs semmi gond.
Majd haza megyek, lefekszem az ágyamba és minden előtör. Könnyek, fájdalom a hiányzik érzése.
Azt hittem vége lesz. Hogy majd elmúlik. Lassan fél éve… de semmi. A hiány még mindig ott van bennem.
A legnagyobb szerelem nem múlik el nyomtalanul! Mindig ott marad. Őrült sebet ejtve benned. Nap mint nap eszedbe jut, hogy mit rontottál el. És rájössz, hogy nem te voltál a hibás.
Én pedig mindig reménykedtem, hogy jobb emberré tehetem őt. Nem azzá aki volt, aki ivott, szívott és ha kedve tartotta ütött. És ha sikerült volna ma nem lenne ott ahol. És bánt. Még mindig. Még mindig azt érzem, hogy elbuktam. Hogy én juttattam oda ahol van. Mert nem segítettem neki kimászni a gödörből. Megcsalt, megalázott. De mégis nekem van bűntudatom. Bűntudatom azért, mert nem tudtam segíteni.
Hogy hiányzik-e? Tagadhatatlan. De nem ő, nem a szerelmünk. Hanem a tenni akarás. Az, hogy ott voltam neki ha kellett. Ha neki az kellett, hogy levezesse a feszültséget ott voltam, rajtam tette. De nem bántam. Reménykedtem, hogy ezzel segíthetek neki. De nem így történt.
Hányszor, de hányszor mentem Dórihoz sírva, hogy megint mi történt; újabb pofon, újabb fojtogatás, újabb vita. És az indok? Mikor mi. Egy levél, egy féltékeny “barát” szarkavarása, ect. ect. Apró-cseprő dolgok.
Hányszor hallottam tőle – s mástól-, hogy ne tűrjem tovább. Tudtam, hogy nem kéne, de éreztem, hogy ott kell lennem mellette. Szerettem is még. Akkor még igen. Ezt le sem tudtam volna tagadni. Ha belenéztem a szemébe mindent elfeledtem. A végén már nem érdekel, ha bántott. Se fizikailag, se érzelmileg. Csak kikapcsoltam az agyam és vártam, hogy mikor lesz vége.
De sosem akartam elhagyni. Mert megígértem! Ígéretet tettem neki, hogy mellette maradok bármi történik is.
Egyszer azt kérdezte: Cukorkám, hát miért nem ütsz vissza ha bántalak? És erre csak annyit feleltem neki, hogy azért nem mert tudom, hogy ha lenyugszik minden rendben van.
És hittem ebben, hogy egyszer végleg megnyugszik. És akkor tudtam volna, hogy igen végeztem, jobb emberré tettem és továbbállhatok.
De megbuktam. Megbuktam emberként, feladtam az álmaim és mindent ami csak az enyém volt. Átadtam neki magam. Érte éltem. És azért az ideológiáért, hogy jobb emberré tehetem.
És lassan fél éve már, hogy végleg kicsúszott a kezemből a lehetőség. Először tudtam neki nemet mondani. Bár akkor ne tettem volna.
Azóta csak hurcolom magamban az érzést, hogy elbuktam.
És hiába akarok boldog lenni. Szeretem azt aki viszont szeret. De félek, hogy elveszítem, félek, hogy nem fogok megfelelni, hogy minden olyan lesz mint vele volt… Hogy nem marad más csak a félelem és a tenni akarás. Tenni akarás azért, hogy minden jó legyen. Én Ő és Mi együtt.
Pedig tudom, hogy Robi szeret. De, hogy tudnám őt teljes szívemből szeretni, ha saját magamat sem tudom?
Az életem adnám érte. De megéri?
Eddig mindig csak fájdalmat kaptam magamért. És már félek.
Félek, hogy nem érdemlem meg a szeretetét, mert én csak magamat tudom neki adni. A meggyötört, félős lelkemet. Aminek több szeretet és törődés kell, mint egy csecsemőnek….
Csak vele vagyok boldog az utóbbi időben. Ha velem van csak ránézek és tudom minden rendben van. Nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen. És csak a ketttőnk iránt érzett szerelem.
De elmúlik-e valaha az az érzés, hogy egyszer már elbuktam, mint ember? Leszek-e újra önfeledten boldog, anélkül, hogy célom lenne vele? Akár megfelelni, akár jobbá tenni bármit is?
Annyira hiányzik a “kislelkitársam”, hiányoznak a péntekek. Amikor átjött, rámnézett és csak annyit mondott: mesélj mi baj?
Kibontottunk egy üveg bort, és iszogatás közben mindent elmesélhettem neki.
Aztán átölelt és csak annyit mondott: Minden rendben lesz.
És akkor éreztem, hogy tényleg. Megnyugodott a lelkem és készen állt a következő megmérettetésre.
Talán most is csak erre lenne szükségem. Hogy valaki elém álljon, és nem engedne addig míg ki nem sírom az összes bánatom. Talán megint könnyebb lenne. S megint önmagam lennék, felfrissülve, újult erővel….
