Képtelenség…Komolyan…
Lassan már végigsuhanok a világban, keresem azt, amit talán soha nem is találok meg. Legalábbis úgy tűnik. Keresem a kereshetetlent, hiszem a hihetetlent és élem az élhetetlent. Talán csak túl kusza az életem útjainak szövevénye s én nem látom merre van az út amire lépnem kellene? Nemtudom….talán csak egyszerűen mindent túlbonyolítok ahelyett hogy észrevenném, hogy ember vagyok, s így nem tévedhetetlen. Talán akkor tudnám, hogy vannak dolgok amiket sosem fogok megtalálni. S talán azért nem, mert egy másik embert megtalálni önmagunkban nehéz ha ő nemengedi, hogy magunkba zárjuk. S talán ugyanígy nem találom meg önmagam abban akiben szeretném.
Néha könnyebb továbblépni, s nem keresni a kereshetetlent, s nem élni az élhetetlent. Csak menni tovább az úton amit látunk. Mindig van kanyar. Vagy balra vagy jobbra, de mindig van egy út. Talán az előre tűnik a legegyszerűbbnek, de mégis néha jobb ha a kanyargós útra lépünk, hiszen így sok dolog könnyebbé válik, hiszen megszabadulunk egy tehertől. Attól, hogy unalmasan nap mint nap ugyanazt a hibát kövessük el. Hiszen az egyenes úton mindig ugyanolyan az akadály, s mindig visszatérünk a régi hibáinkhoz. És az egyenes úton sosem találjuk meg azt amit keresünk. Hiszen magunk mögött hagytuk. Forduljunk el, ne nézzünk vissza, s talán később, valahol, valamikor megtaláljuk azt amit igazán keresünk. Talán akkorra rájövünk, hogy mást kerestünk mint mi számunkra igazán fontos lenne!
