Hát ez nemigaz -.- Már megint leesett a hó. De most nem csak megmutatta magát, hanem egész nap hullot a fejünkre a hópelyhek zuhataga.
Pedig mit kötünk a hóhoz igazából? A telet, a Mikulást, Rudolfot a rénszarvast és a Karácsonyt. Erre most itt állunk lassan Március kapujában és ilyenkor kezd esni a hó -.-” Ennyit az időjárásról…
A havat lehet szeretni, utálni, de mást nem. Mindenkinek megvan a maga joga, hogy eldöntse melyik kategóriába tartozik. De az biztos, hogy minden ember érez valamit a hó iránt.
Például ottvannak a gyerekek. Imádják a havat. Hógolyóznak, hóembert építenek, boldogan nyomkodják egymás kabátja alá a havat. Ők még élvezik. Később rájönnek, hogy nem is olyan jó az a fránya hó.
Idős korára a legtöbb ember számára  nyűggé válik. Az utak csúsznak, nehezen járhatók. Mindenfelé járdát seprő emberek, hókotrók csúfítják a máskor oly “nyugodt”, reggeli rohanástól duzzadó utcákat.
Számomra a hó nem jelent mást, mint latyakban tocsogó, csuromvizes betonutakat.
Igaz, aláírom gyönyörű szép amikor a meleg szobának csukott ablakán keresztül látjuk, ahogyan hull a hó. De amint a hóesés közepén találom magam egyből a szörnyűségesen elviselhetetlen beosztáshoz zuhan a mérce.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha  a föld felett fél méterrel csak úgy eltűnne a hó és nem érné a földet, ezáltal nem olvadna el, latyakot hagyva maga után.  
De azért mégis csak ott van egy kis romantika a hulló hó alatti, kézenfogva sétálós sztoriban (:  (mondta egy olyan ember – vagyis én – akinek nem kenyere a romnatika!)