RSS csatorna

Elbaltázott világ

Tudjátok néha szeretnék elbújni,
Becsukott szemmel, némán álmodozni.
Mert kinyílt szemmel rájövök
Hogy kibaszottul el van cseszve az élet.
Nincsenek már féktelen örömök,
Csak napról napra monotonul élek.

Furcsa ez a világ, nem boldog itt senki.
Mindenki valahol máshol akar lenni.
Mert remény az van hogy máshol jobb az élet,
De az igazság az, tőled függ hogyan éled!
Ha felcsapnak fölötted a riogató hullámok,
Néha csak föl kell pattanni rá, mintha ez lenne az álmod.

Mert lehet, hogy a hullám elmossa a múltad,
De ez kell ahhoz, hogy jöhessen új nap.
Meg kell tanulnunk becsülni mi elveszett, s az újat,
Mert minden emlék után jön egy újabb.
De boldognak lenni mégsem túl egyszerű,
Mert ez a kicseszett világ rohadtul nem ésszerű!

Ki kéne az egészet fordítani, s talán jobb lenne,
S talán mindenki egy kicsit boldogabb ember lenne.
Mert a lelkünk is fonákul van felépítve,
Hogy ne érjen utol minket a világ összes bűne.
Egy kifordított világban talán őrültek lehetnénk,
Mert ott senki nem kérdezné mivé válhatnék!

Csak élnénk egyszerűen, nyugodtan, csendben.
S boldogság lakna benn a szívekben.
De ez csak merengés, egy tűnő álom.
Talán ezt az életet kellene megvárnom…
De most csak lecsukom a szemem és álmodok,
Hogy van valami amire még megéri várnotok!

Feledhetetlenül

Mostanában így van: fájnak az esték.
Az emlékeim mind a  szerelmünk keresi még.
Próbálom feledni, milyen is volt minden,
Mikor még messze voltunk innen.

Amikor nem volt jövő, csak mi voltunk egymásnak,
Mikor csak szerettünk és nem létezett másnap.
Csillogó szemed ma is keresem,
De bármerre megyek sehol sem lelem.

Fájnak az emlékek, mik ma is hozzád kötnek.
El engedni őket, hogy volna könnyebb?
Meg próbáltam sokszor, millió féle képpen,
Ez az amit most elmesélek éppen.

Papírra írtam, s szélnek eresztettem,
De egy aprócska kismadár csőrében hozta vissza nékem.
Hajóvá hajtottam, s egy folyóra tettem,
Hogy elússzon az emlék, hogy veled lehettem.

Zátonyra futott a kis papír hajó, s a szél felkapta,
Mindezt azért, hogy karjaimba fújja.
Elakartam égetni emlékem egy lapon, hogy soha viszont ne lássam,
Ez sem sikerült, hát el kellett ássam.

De a kis cetlit  a kutya kiásta,
S oda hozta nekem farkát csóválva.
Örült a kis balga, hogy ajándékot hozott,
De nem tudta szegény, hogy csak megátkozott.

Nem próbáltam többé emléked feledni,
csak nap mint nap próbálok rajtad túl jutni.
De bárhogy is próbálom nem tudok nem gondolni rád,
Így titkon reménykedve vágyódok éjszakákon át!

Remélem, hogy egyszer
Rám mosolyogsz még,
S újra láthatom szemedben a tüzet,
Mely csak értem ég.

Összetörve

Állandó mosoly, féktelen bulizás. Ez lett az életem.

Azt hiszitek boldog vagyok? Hát nem ismertek… A mosolyom mögött állandó szomorúság, fájdalom lapul. De amint látom sikeresen felépítettem egy álarcot, melyet társaságban magamra húzhatok.
Buli van? Én ott vagyok. Magam miatt? NEM! Csak meg akarom mutatni, hogy minden rendben, elakarom kerülni a Jól vagy? típusú kérdéseket. Oda jössz, beszélgetünk ,táncolunk, iszunk. Csak, hogy bizonyítsam tényleg nincs semmi gond.

Majd haza megyek, lefekszem az ágyamba és minden előtör. Könnyek, fájdalom a hiányzik érzése.

Azt hittem vége lesz. Hogy majd elmúlik. Lassan fél éve… de semmi. A hiány még mindig ott van bennem.

A legnagyobb szerelem nem múlik el nyomtalanul! Mindig ott marad. Őrült sebet ejtve benned. Nap mint nap eszedbe jut, hogy mit rontottál el. És rájössz, hogy nem te voltál a hibás.

Én pedig mindig reménykedtem, hogy jobb emberré tehetem őt. Nem azzá aki volt, aki ivott, szívott és ha kedve tartotta ütött. És ha sikerült volna ma nem lenne ott ahol. És bánt. Még mindig. Még mindig azt érzem, hogy elbuktam. Hogy én juttattam oda ahol van. Mert nem segítettem neki kimászni a gödörből. Megcsalt, megalázott. De mégis nekem van bűntudatom. Bűntudatom azért, mert nem tudtam segíteni.

Hogy hiányzik-e? Tagadhatatlan. De nem ő, nem a szerelmünk. Hanem a tenni akarás. Az, hogy ott voltam neki ha kellett. Ha neki az kellett, hogy levezesse a feszültséget ott voltam, rajtam tette. De nem bántam. Reménykedtem, hogy ezzel segíthetek neki. De nem így történt.

Hányszor, de hányszor mentem Dórihoz sírva, hogy megint mi történt; újabb pofon, újabb fojtogatás, újabb vita. És az indok? Mikor mi. Egy levél, egy féltékeny “barát” szarkavarása, ect. ect. Apró-cseprő dolgok.
Hányszor hallottam tőle – s mástól-, hogy ne tűrjem tovább. Tudtam, hogy nem kéne, de éreztem, hogy ott kell lennem mellette. Szerettem is még. Akkor még igen. Ezt le sem tudtam volna tagadni. Ha belenéztem a szemébe mindent elfeledtem. A végén már nem érdekel, ha bántott. Se fizikailag, se érzelmileg. Csak kikapcsoltam az agyam és vártam, hogy mikor lesz vége.

De sosem akartam elhagyni. Mert megígértem! Ígéretet tettem neki, hogy mellette maradok bármi történik is.

Egyszer azt kérdezte: Cukorkám, hát miért nem ütsz vissza ha bántalak? És erre csak annyit feleltem neki, hogy azért nem mert tudom, hogy ha lenyugszik minden rendben van.

És hittem ebben, hogy egyszer végleg megnyugszik. És akkor tudtam volna, hogy igen végeztem, jobb emberré tettem és továbbállhatok.

De megbuktam. Megbuktam emberként, feladtam az álmaim és mindent ami csak az enyém volt. Átadtam neki magam. Érte éltem. És azért az ideológiáért, hogy jobb emberré tehetem.

És lassan fél éve már, hogy végleg kicsúszott a kezemből a lehetőség. Először tudtam neki nemet mondani. Bár akkor ne tettem volna.

Azóta csak hurcolom magamban az érzést, hogy elbuktam.

És hiába akarok boldog lenni. Szeretem azt aki viszont szeret. De félek, hogy elveszítem, félek, hogy nem fogok megfelelni, hogy minden olyan lesz mint vele volt… Hogy nem marad más csak a félelem és a tenni akarás. Tenni akarás azért, hogy minden jó legyen. Én Ő és Mi együtt.

Pedig tudom, hogy Robi szeret. De, hogy tudnám őt teljes szívemből szeretni, ha saját magamat sem tudom?

Az életem adnám érte. De megéri?
Eddig mindig csak fájdalmat kaptam magamért. És már félek.
Félek, hogy nem érdemlem meg a szeretetét, mert  én csak magamat tudom neki adni. A meggyötört, félős lelkemet. Aminek több szeretet és törődés kell, mint egy csecsemőnek….

Csak vele vagyok boldog az utóbbi időben. Ha velem van csak ránézek és tudom minden rendben van. Nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen. És csak a ketttőnk iránt érzett szerelem.

De elmúlik-e valaha az az érzés, hogy egyszer már elbuktam, mint ember? Leszek-e újra önfeledten boldog, anélkül, hogy célom lenne vele? Akár megfelelni, akár jobbá tenni bármit is?

Annyira hiányzik a “kislelkitársam”, hiányoznak a péntekek. Amikor átjött, rámnézett és csak annyit mondott: mesélj  mi baj?
Kibontottunk egy üveg bort, és iszogatás közben mindent elmesélhettem neki.
Aztán átölelt és csak annyit mondott: Minden rendben lesz.
És akkor éreztem, hogy tényleg. Megnyugodott a lelkem és készen állt a következő megmérettetésre.

Talán most is csak erre lenne szükségem. Hogy valaki elém álljon, és nem engedne addig míg ki nem sírom az összes bánatom. Talán megint könnyebb lenne. S megint önmagam lennék, felfrissülve, újult erővel….

Gondolatmorzsa

Képtelenség…Komolyan…
Lassan már végigsuhanok a világban, keresem azt, amit talán soha nem is találok meg. Legalábbis úgy tűnik. Keresem a kereshetetlent, hiszem a hihetetlent és élem az élhetetlent. Talán csak túl kusza az életem útjainak szövevénye s én nem látom merre van az út amire lépnem kellene? Nemtudom….talán csak egyszerűen mindent túlbonyolítok ahelyett hogy észrevenném, hogy ember vagyok, s így nem tévedhetetlen. Talán akkor tudnám, hogy vannak dolgok amiket sosem fogok megtalálni. S talán azért nem, mert egy másik embert megtalálni önmagunkban nehéz ha ő nemengedi, hogy magunkba zárjuk. S talán ugyanígy nem találom meg önmagam abban akiben szeretném.
Néha könnyebb továbblépni, s nem keresni a kereshetetlent, s nem élni az élhetetlent. Csak menni tovább az úton amit látunk. Mindig van kanyar. Vagy balra vagy jobbra, de mindig van egy út. Talán az előre tűnik a legegyszerűbbnek, de mégis néha jobb ha a kanyargós útra lépünk, hiszen így sok dolog könnyebbé válik, hiszen megszabadulunk egy tehertől. Attól, hogy unalmasan nap mint nap ugyanazt a hibát kövessük el. Hiszen az egyenes úton mindig ugyanolyan az akadály, s mindig visszatérünk a régi hibáinkhoz. És az egyenes úton sosem találjuk meg azt amit keresünk. Hiszen magunk mögött hagytuk. Forduljunk el, ne nézzünk vissza, s talán később, valahol, valamikor megtaláljuk azt amit igazán keresünk. Talán akkorra rájövünk, hogy mást kerestünk mint mi számunkra igazán fontos lenne!

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.